A Magyar Kultúra Lovagjai - 2012
2012. január 10. 11:24
A Falvak Kultúrájáért Alapítvány nyilvánosságra hozta azoknak a Magyarországon, illetve határainkon túl élő személyiségeknek a nevét, akik 2012-ben a Magyar Kultúra Napja alkalmából a Kultúra Lovagja elismerésben részesülnek.

2012. január 22-én a XVI. Magyar Kultúra Napja Gálán 10 ország 35 személyisége veszi át a kultúra lovagja elismerést a magyar és az egyetemes kulturális örökség ápolása, közkinccsé tétele, alkotó fejlesztése, a kultúrák nemzetközi együttműködésének elősegítése, valamint kulturális tevékenység támogatása érdekében huzamos időn át kifejtett önzetlen, lovagias tevékenységért.

A rangos elismerést a Falvak Kultúrájáért Alapítvány hívta életre 1998-ban a magyar államnak szóló millenniumi ajándékként.

A címre a Kultúra Lovagrendje tanácsadó testületén kívül hazai és határon túli civil szervezetek, társadalmi szervezetek, alapítványok, intézmények, önkormányzatok pályázat útján állítottak jelöltet.

A Falvak Kultúrájáért Alapítvány kuratóriuma a Kultúra Lovagrendje nemzetközi tanácsadó testülete javaslata alapján Egyetemes Kultúra Lovagja címet adományoz: Doncsev Toso (Budapest) szociológus, író, műfordítónak; Németh Miklós (Budapest) államférfinak; Sziromán Mihály (Ungvár, Ukrajna) egyetemi tanárnak.

Magyar Kultúra Lovagja címet adományoz: Prof. Dr. Antalóczy Zoltán (Budapest) orvosnak; Dr. Barabás László (Marosvásárhely, Románia) tanárnak; Bárányné Drávetzky Márta (Sydney, Ausztrália) műfordítónak,  Dr. Békássy Nándor Albert, (Lund, Svédország) orvosnak; Birinyi József (Budapest) népzenész, népzenekutatónak; Boldizsár Zeyk Imre (Tordaszentlászló, Románia) iskolaigazgatónak; Bolla János (Jászberény) agrármérnöknek; Dr. Eperjessy Ernő (Budapest) tanárnak; Kassai Lajos (Kaposmérő) íjkészítőnek; Kaszner Margit (Budapest) grafikus, írónak; Dr. B. Kovács István (Rimaszombat, Szlovákia) gömörológusnak;

Kázsmér István (Borsi, Szlovákia) elektrotechnikusnak; Lengyák István (Nagykanizsa) rajztanárnak; Lengyel Ferenc (Bécs, Ausztria) pedagógusnak; Maros Miklós (Stockholm, Svédország) zeneszerzőnek; Mátyás Levente (Balassagyarmat) karnagynak; Monoki Kálmánné (Kisújszállás) tanárnak; Neso Sándor (Berhida) rendőr főtörzszászlósnak; Pandák Pál (Füzérradvány)népzenész - polgármesternek; Pecze Gábor (Máza) polgármester - karnagynak; Ruda Gábor (Pilisvörösvár) pedagógusnak; Sándor Endre (Kovácsvágás) tsz elnök – polgármesternek; Sellyei Gáborné (Egyházashetye) főiskolai adjunktusnak; Simó Béla (Székelykeresztúr, Románia) földrajz tanárnak; Stix József (Lad) néptanító-polgármesternek; Dr. Szalontai Éva (Malmő, Svédország) újságírónak;

Prof. Dr. Széll Kálmán Ph.D (Szombathely) orvosnak; Szvorák Katalin (Budapest) népdalénekesnek; Zsoldos Rudolf (Oromhegyes, Szerbia) vasesztergályosnak.

Posztumusz Magyar Kultúra Lovagja címet adományoz: Csiki Vincéné (Palotabozsok) pedagógusnak; Liko Deziderije (Zágráb, Horvátország) tábori lelkésznek; Gróf Czegei Wass Albert (Astor, Amerikai Egyesült Államok) írónak. 

Falvak Kultúrájáért Alapítvány/OS

***

 

Ha van szándék, szív és tehetség, jó elképzeléseket lehet megvalósítani - Beszélgetés Doncsev Tosoval

Doncsev Toso Budapesten született. A középiskola után az ELTE BTK bolgár szakán végzett. Az egyetem után dolgozott a Széchenyi Könyvtárban, a Bolgár Kulturális Intézetben, a Bolgár Követségen és a Sofia Press-nél. Az elmúlt parlamenti ciklusban ô volt a Magyarországi kisebbségi Kerekasztal első elnöke. Jelenleg az országos Bolgár Önkormányzat elnöke.

Pro Minoritate: Családi háttere mennyire járult hozzá pályafutásához?

Doncsev Toso: Édesanyám magyar, édesapám bolgár volt. Én itt születtem Budapesten és magyar iskolákban tanultam. Ennek következtében, néhány alapvetô kifejezéstôl eltekintve, 16 éves koromig igazándiból nem beszéltem jól bolgárul. Elôször 1956 januárjában jártam Bulgáriában. Ebben az idôszakban, mint minden fiatal kamasz, én is kerestem az önazonosságomat. Személyes és családi indíttatásnak köszönhetôen elkezdtem komolyabban foglalkozni édesapám anyanyelvével és tudatosítottam magamban, hogy magyarországi bolgár vagyok. Középiskolásként rendszeresen kaptam a Rabotnicseszko Delót és így nyelvtudásomat komolyabban fejleszthettem. Az érettségi után elvégeztem az ELTE-BTK bolgár szakát. Aztán elkezdtem műfordítással foglalkozni. Magyarországon megjelent néhány általam fordított bolgár író kisregénye, s írtam néhány szociológiai tanulmányt a magyarországi bolgárok identitásáról.

Az első munkahelyem a Széchenyi Könyvtár volt, ahol délszláv referenseként dolgoztam. Később a Bolgár Kulturális Intézetben, majd a Követségen, végül pedig a Szófia Pressz budapesti tudósítójakén tevékenykedtem. Közben 1984-ben "A magyarországi bolgárok etnikai identitásának kérdései" címmel megvédtem disszertációmat a Bolgár Tudományos Akadémia Szociológiai Intézetében.

P. M.: Időközben nevet változtatott. Ennek mi volt az oka?

D. T.: A névváltoztatás gyakorlatilag bolgárról bolgárra történt. Édesapámat Angel Todorovnak hívták, a Doncsev családi nevet nem használta. Iskolai pályafutásomat Todorov Tosoként kezdtem. Azonban az idegen nevek dzsungelében nehezen igazodtak el az anyakönyvvezetők. Nôvéremet az iskolában Todorova Ruszinkának írták be és ugyanezen az alapon késôbb engemet - mit sem törôdve az egyeztetés idegen szabályaival - Todorova Tosoként jegyeztek be. A középiskolában határoztam el, hogy hogyan is szeretném a nevemet használni. Így lettem a bolgár névadás szabályai szerint Doncsev Angelov Toso, azonban az Angelovot Magyarországon utónévként kezelik, ezért "magyarosítottam" azáltal, hogy a gyakorlatban csak a Doncsev Tosot használom.

P.M.: Hogyan kapcsolódott be a magyarországi bolgár mozgalomba?

D. T.: A magyarországi bolgár egyesület keretében kezdeményezője és vezetôségi tagja voltam egy értelmiségi klubnak. Azonban a pártállami rendszerben nem igazán szereztem népszerűséget egy-két megnyilatkozásommal. Nevezetesen azzal, hogy az akkor még Georgij Dimitrovról elnevezett kulturális egyesületben kifogásoltam, hogy a nagykövetség embere, jelesen a konzul, milyen alapon vesz részt automatikusan a vezetôségi üléseken, lévén hogy az alapszabály erre semmilyen jogalapot nem adott. Persze nem voltam én olyan naív, hogy ne tudtam volna azt, hogy a konzul milyen szerepet töltött itt be és világos volt az is, hogy jelenlétével nem csak informálódott, hanem befolyásolta az embereket.

Távolról sem akarom magamat ellenállóként beállítani, azonban azt hiszem, hogy következetes és korrekt gondolkodással az ember értelemszerűen szembekerült az akkori politikai elittel. A későbbiekben egy tisztújítás során nem kerültem be az értelmiségi kör vezetőségébe, amely ezek után lassan és fokozatosan elhalt. Nekem a rendszerváltozásig kellett várnom, hogy újra szerepet vállalhassak az egyesületben. Szerencsére ma már az a gyakorlat, hogy a követség embereit nagyon szivesen látjuk, de vendégként, meghívottként. Ez vonatkozik a magyarországi hivatalos szervekre is. Az az alapelvem, hogy az autonómiát és az önkormányzatiságot sérti az, ha nem testületi tagok vesznek részt azokon az üléseken, ahol döntések születnek.

P. M.: Az elmúlt ciklusban három évig a magyarországi Kisebbségi Kerekasztalnak volt az elnöke. Mi volt ennek a lényege és személy szerint Ön mit tart legnagyobb sikerének?

D. T.: A kerekasztal alapító szándéka az volt, hogy összefogja a magyarországi kisebbségi szervezeteket érdekegyeztetés és információcsere céljából. Ma sok politikus és kisebbségi hangoztatja: milyen kár, hogy nincs kerekasztal és hogy a kisebbségek nem egységesek. Azt hiszem, hogy a nézetkülönbségek bizonyos tekintetben természetesek, ugyanakkor nagyon örülök annak, hogy hosszú éveken át tizenhárom kisebbség és közel száz szervezet egységesen tudott együttműködni a közös érdek céljából. Úgy érzem, ebben rejlett a legnagyobb érdemem, hogy talán integrálni tudtam az embereket ebben a sok esetben a szakadás és konfliktus felé haladó szervezetben. Kifelé szerencsére erőt és egységet tudtunk demonstrálni és ez az akkori kormányzatot - akarta vagy sem -  rákényszerítette arra, hogy partnerként kezeljen bennünket. Ha a mai helyzetet vesszük figyelembe, igaz ugyan, hogy az önkormányzati rendszer kialakulásával közjogi felhatalmazással rendelkező testületek jöttek létre, mégis, ha nincs összkisebbségi egység, akkor a legnagyobb létszámú nemzetiségeket sem fogja egyenrangú partnerként kezelni a kormányzat és a parlamenti pártok. Visszatérve a kerekasztalra, a legnagyobb sikerünk az, hogy megszületett a kisebbségi törvény. Sokat lehet róla vitatkozni, azonban én azt mondom, hogy a törvény legfontosabb erénye a létezése.

P. M.: Ön 1995 márciusa óta a magyarországi bolgár önkormányzat elnöke. Az azóta eltelt idöszakot a hazai bolgárok szempontjából hogyan értékeli?

D. T.: A mi szempontunkból alapvető, hogy a Magyarországi Bolgárok Egyesülete nagyon erős civil társadalmi szervezôdés. 1914 óta jogfolytonosan, megszakítás nélkül működik, alapintézményeit maga hozta létre (a székházat, az iskolát, a templomot). Ez azt jelenti, hogy az önkormányzat egy olyan civil szervezetbôl jött létre, amely korábban forrásainak legnagyobb részét saját maga teremtette elő. A bolgárok esetében az önkormányzat létrehozója és szervezője egyértelműen az Egyesület. Belül folyt le a vita arról, hogy érdemes-e egyáltalán önkományzatot létrehozni. Ez más kisebbségek esetében is felmerült és különböző esetekben különbözô megoldások születtek. Volt ahol feloszlatták az országos szövetséget, volt ahol bizonyos emberek politikai és személyes okokból az egyesületeknél maradtak és nem kapcsolódtak be az önkormányzatok munkájába és van ahol megalakultak az önkormányzatok és harmonikus kapcsolat alakítottak ki az egyesületekkel, szövetségekkel.

Ez utóbbiak közé tartozik véleményem szerint a bolgár kisebbség is. Azonban kezdetben én voltam egyedül azon a véleményen, hogy szükség van az országos bolgár önkormányzat létrehozására és csak később sikerült erről meggyőznöm az egyesület vezető testületét. Egy működő egyesület esetében érthető, hogy egyesek óvatosabbak voltak egy új intézmény létrehozásával. Ugyanakkor világossá vált, hogy mindenkinek nagyon kell figyelnie az események alakulására. Márpedig a mai trend az önkormányzati rendszer.

Ha mérleget kell készítenem, azt hiszem, az önkormányzat működése pozitív. Az embereket megmozgatta, különösen annak örülök , hogy szerves fejlődés indult el Halásztelken, Pécsett és Miskolcon, feléledtek az ottani jegelt állapotban lévő közösségek és beindult az önszerveződés, s emellett most sok bolgár a közéleti szerepvállalás iskoláját járja ki. Az is fontos szempont, hogy az állami financiális garanciavállalásnak köszönhetôen az önkormányzatok kisebb-nagyobb mértékben részesülnek anyagi támogatásban. Ez a gyakorlatban azt jelenti, ha van szándék, szív és tehetség, akkor jó elképzeléseket lehet megvalósítani.

P. M.: Az előrejelzések szerint a nyáron elindul az a folyamat, melynek végén módosítani fogják az 1993-ban elfogadott kisebbségi törvényt és esetleg magát az Alkotmányt is. Véleménye szerint ennek során milyen alapelvekből kell kiindulni?

D. T.: Számomra a legfontosabb alapelv a mindennapi szerves fejlődésből kiinduló jogi módosítás. A szocialista rendszerre volt az jellemzô, hogy jogszabályokat alkottak és a gyakorlatnak ezekhez kellett igazodniuk. A szerves polgári fejlôdésnek az a menete, hogy bizonyos viszonyok elôször megérnek arra, hogy a jogszabályok rögzítsék, majd pedig késôbb a törvényhozás ezt meg is teszi.

P. M.: Mit vár az Alkotmány módosításától?

D. T.: A kisebbségi törvény kötődik az Alkotmány módosításához. Az eredeti törvényt is abból vezettük le, hogy az Alkotmány 68. paragrafusa államalkotó tényezôként nevezett meg 13 magyarországi nemzeti és etnikai kisebbséget. Jelenleg mi azt szeretnénk, ha az Alkotmány úgy módosulna, hogy a kisebbségek parlamenti képviseleti joga konkrétabban megjelenne benne. Ugyanakkor, mint magyar állampolgár, azt mondom, hogy nincs jelen pillanatban alkotmányozási kényszer. Véleményem szerint nincsenek meg azok a feltételek, amelyek ezt indokolttá tennék, nem is beszélve arról, hogy azok az alkotmánytervezetek, melyek megszülettek, nem igazán változtatnak a jelenleg is hatályban lévô jogszabályon. Sôt, inkább a választásokon győztes pártok dominanciáját valósítaná meg hangsúlyosabban. Azt is figyelembe kell venni, hogy a politikai pártok még a demokráciában sem képezik le a társadalom egészét. A pártpreferenciához képest sokkal szilárdabb a nemzetiségi, és a vallási hovatartozás, bizonyos kulturális, vagy gazdasági réteghez való tartozás. A mai helyzetben tehát nagyon káros lenne, ha egy elsietett alkotmányozási folyamatban a választásokon győztes politikai pártok kihagynák a társadalmi szervezeteket, márpedig erre minden esély megvan.

P. M.: Ezt a helyzetet hogyan lehetne megoldani?

D. T.: A fejlett európai demokráciákban mindenki a kétkamarás parlamentről beszél. A múltban Magyarországon is ilyen rendszer működött. Én azt hiszem, hogy a társadalmat valóban a kétkamarás parlament képezné le a legmegfelelőbben. Egyrészt lenne egy képződés a politikai pártok mentén, majd pedig lenne utána egy másik, akár területi alapon, akár úgy, hogy különbözô felekezeteket, szakszervezeteket, munkáltatókat, tehát különbözô érdekszférákat jelentetnének meg. Nem lenne jó, ha minden érdekszféra valamilyen párton keresztül jelenne csak meg.

Politikusok gyakran hangoztatják, hogy a kisebbségek parlamenti képviselete leginkább a kétkamarás parlamentben lenne megoldható, de rögtön hozzáteszik, hogy kétkamarás parlamentet Magyarországon nem lesz. Ezt leginkább azzal szokták indokolni, hogy a parlament létszáma már ma is túl nagy. De szerintem a mai parlamenti létszám mellett is nyugodtan lehetne kétkamarás parlamentet csinálni. Azt is gyakran szokták mondani, hogy a jelenlegi lassú törvénykezés méginkább lelassulna. Erre én azt mondom, hogy miután bizonyos kardinális politikai és gazdasági kérdésekben már megtörtént a rendszerváltozás, nem válna a társadalom kárára, ha bizonyos törvényeket alaposabban megtárgyalnának. Hangsúlyozom, hogy véleményem szerint a kétkamarás parlamentben nem csak a kisebbségek, de az egész magyarországi társadalom érdekei is jobban érvényesülnének.

P. M.: Hogyan lehetne megoldani a kisebbségek parlamenti képviseletét abban az esetben, ha marad a jelenlegi parlamenti rendszer?

D. T.: A kisebbségeknél valóban van egy másik megoldási forma is. Már 1991-ben is szó volt róla, hogy célszerű lenne a parlament kisebbségi bizottsága mellett, tehát a parlamenten belül, létrehozni egy olyan, kisebbségiekből álló albizottságot, amely a nemzetiségekkel kapcsolatos törvényjavaslatokat megvitatja, véleményezi és esetleg bizottsági szinten vétójoggal is rendelkezne. Ez egy korlátozott parlamenti képviseletet jelentene. Azt is meg lehetne oldani, hogy a kisebbségek a jelenlegi rendszer mellett teljes jogú parlamenti képviselettel rendelkezzenek. Ekkor azonban felmerül az a kérdés, hogy egy kiélezett parlamenti politikai helyzetben célszerű-e, ha kisebbségiek szavazata döntene el olyan kérdéseket, melyeknek nincsenek kisebbségi vonatkozásai. Az is előfordulhat, hogy az adott kisebbségi a parlamentben már nem a nemzetiségének érdekeit fogja képviselni, mivel megeshet, hogy a politikai nézeteit a kisebbség, illetve annak vezetô szervei nem fogadják el. Nem is beszélve arról, hogy egy politikai állásfoglalást követően az egész kisebbségre cimkét lehetne ragasztani, ami a nemzetiségek szempontjából nagyon veszélyes dolog.

Ráadásul az a kérdés is felmerülhet, hogy az adott kisebbséget országos szinten ki képviselné: az országos önkormányzat elnöke, vagy a teljes jogú parlamenti képviselő. Ez leginkább akkor tünhet problémának, ha a két személy között politikai és egyéb nézetkülönbségek vannak. Ezeket a szempontokat figyelembe véve én azt mondom, hogy a kisebbbségek parlamenti képviseletét korrekt módon, vagy csak a kétkamarás parlamentben, vagy pedig a jelenlegi rendszerben az országgyűlés keretein belül működő és bizonyos jogosítványokkal felruházott testületet kellene létrehozni az államfő, az országgyûlés elnöke, vagy az emberi jogi bizottság mellett. Ez a testület pedig magában foglalhatja az országos önkormányzatok elnökeit, ami emelné az önkormányzatiság rangját.

P. M.: Véleménye szerint milyen módon és mértékben kellene módosítani a kisebbségi törvényt?

D. T.: Én azt mondom, hogy nagyon csínján kell a kisebbségi törvény módosításával bánni. Tartok attól, hogy sok változtatás nem lenne kedvezô a kisebbségek számára. Azokat az ellentmondásokat, amelyek a kisebbségi önkormányzatok és a települési önkormányzatok között merülnek fel, sokan szeretnék kiegyensúlyozni. Ugyanakkor óvatosnak kell lenni, hiszen tudjuk, hogy a két testület a gyakorlatban nem azonos. A kisebbségi önkormányzatoknak semmilyen szankcionálási joguk nincs, semmiféle pénzbeszedési forrással nem rendelkeznek, nem adhatnak ki rendeleteket és nincs aki ezeket végrehajtsa. Az önkormányzati név használatával kapcsolatban figyelembe kell venni, ha két különbözô jelenségre ugyanazt a megnevezést használjuk, akkor ebből sok bonyodalom származhat. Más a kisebbségi, és megint más a települési önkormányzat feladata.

P. M.: A kisebbségi önkormányzatokkal kapcsolatban milyen módosítást tartana célszerűnek a választójogi törvényben?

D. T.: A jelenlegi rendszer komoly veszélyeket rejt magában. A kérdés azáltal válik igen bonyolulttá, hogy a kisebbségek javarésze nem kívánja a regisztrációt. Ez természetes érzékenység, különösen most, a legutóbbi pécsi nemzetbiztonsági botrány után. Azonban az anonimitás megőrzése mellett, regisztráció nélkül is meg lehetne oldani ezeket a választásokat. Bennem az kelt komoly aggodalmat, hogy a mostani jelöléshez elég hat állampolgár kezdeményezése. Ez azt is jelentheti, hogy olyan emberek kerülhetnek pozíciókba, akiknek jószerivel semmi köze az adott kisebbséghez. Érzésem szerint ez úgy szűrhetô ki, ha jelölő gyűlésekre kerül sor, ahol nyilvános jelöléssel kerülhetne valaki fel a listára. A jogszerűség biztosítható, ha az önkormányzati jegyző, vagy a választási bizottság elnöke jelen lenne és ellenőrizné a törvényességet. Magán a jelölő gyûlésen olyan emberek nagy valószínűséggel nem kerülhetnének fel a listára, akik nem tartoznak az adott közösséghez, akik a kisebbségi közösségért nem tettek semmit, illetve akik nem beszélik az adott kisebbség anyanyelvét.

P. M.: Ön tagja a parlament mellett működő kisebbségi közalapítvány kuratóriumának. Itt milyen tapasztalatokat szerzett?

D. T.: Nagyon fontosnak tartom, hogy a közalapítvány kuratóriumában az alapító okirat szerint a kisebbségek többségben vannak. Jelen pillanatban a közalapítvány olyan fórum, ahol valóban a kisebbségek és a társadalmi oldal közös kerekasztal mellett ül. Jelentős döntések születnek, az itt kialakított alapelvek az országos kisebbségi stratégiának egyik legfontosabb területe. A közalapítvány működését sokan kritizálják. Szerintem fogyatékosságai abból erednek, hogy ez egy új testület, ilyen jellegű kisebbségi közalapítvány még nem volt. Most is 2400 pályázat érkezett be az idei kiírásra. Ennek a mennyiségnek a megfelelő feldolgozása és elbírálása nem egyszerű feladat. Ezen talán úgy lehetne segíteni, ha az elméleti célok meghatározására több időt szánnánk. Ami várhatóan a legtöbb gondot és problémát fogja okozni, az az ösztöndíjak kérdése. Korábban kizárólag csak roma fiatalok részesültek ilyen jellegű támogatásban. Most azonban a többi nemzetiség ki akarja terjeszteni ezt a kört más kisebbségre is.

Jól ismerem a roma fiatalok többszörösen hátrányos helyzetét, azonban mégis az a véleményem, hogy egy olyan össztársadalmi kérdést, mint amilyen a roma fiatalok fölzárkóztatása, az nem a kisebbségi közalapítvány kompetenciájába tartozik. Én magam olyan javaslatot tettem, hogy alanyi jogon nem adható ösztöndíj. Egy tanulmányi ösztöndíj elnyeréséhez megfelelő kritériumrendszert kell kidolgozni és ennek egységesen meg kell felenie mindenkinek.

Pro Minoritate/1996

 

 

Szerző: admin