Aranymúzeum az Andrássy úton
2011. szeptember 15. 10:10
Zelnik István tizenhatezer darabos délkelet-ázsiai műkincsgyűjteménye, amely kétezer arany- és ezüsttárgyat is magában foglal, egyedülálló a világon. Szakértők másfél milliárd dollárra becsülik az értékét. A gyűjtőszenvedélye Zamárdiban kezdődött egy furcsa épületet ácsoló szomszéddal. Zelnik István úgy gondolja, hogy a hamarosan nyíló magánmúzeum milliárdos bevételt hoz majd, amelyből jutni fog a magyar kortárs művészet és kultúra mecenatúrájára is.

Nem somogyi születésű, de ahogy az életéről beszél Zelnik István egykori diplomata, mindig ugyanoda lyukad ki: a somogyi erdőkhöz, a zamárdi nyarakhoz és egy japán teaházhoz, amely Délkelet-Ázsiáig vitte. 1957-ben érkezett meg a Balatonhoz a hevesi Zelnik család, édesapja, az országos ismertségre szert tett erdőmérnök az Észak-somogyi Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaság egyik vezetője, majd az egyesített somogyi erdőgazdaságok igazgatója lett.

A kisfiút lenyűgözte, hogy a vadban gazdag erdőkben rendszeresen vadászatokat szerveztek a német, osztrák, olasz üzletembereknek, gyárosoknak. „Megfogalmazódott bennem, hogy diplomata akarok lenni, sok nyelven beszélő emberré szerettem volna válni, aki az országok közötti kapcsolatokat ápolja.”

Somogyi erdőkből Délkelet-Ázsiáig. Zelnik István gyűjteményéből múzeumot nyit

Ezt csak erősítette egy nyári élmény: szomszédjuk egy csúcsos, íves szerkezetet épített. A kiváló Kelet-kutató irodalmár, Sövény Aladár volt az "alkalmi ács", aki meglátta a fiatal érdeklődését, és áthívta segíteni. „Ez indított el az Ázsia-szeretetem útján, Ali bácsitól kezdtem tanulni japánul, az ő hatására vásároltam meg az első japán necuke elefántcsont faragványomat a BÁV-nál.”

A polgári értékeket fontosnak tartó édesanyja a kora kádári időben osztrák nevelőt fogadott, így Mária nénitől sajátította el kezdetben a német nyelvet. Mire végzett a gimnáziummal, már folyékonyan beszélt angolul, németül, franciául, japánul és oroszul; eredményei kiválóak voltak. A somogyi kisiskolás elhatározása pedig töretlen maradt: jelentkezett a moszkvai Nemzetközi Kapcsolatok Intézetébe, az IMO-ra, ahova fel is vették.

„Bár a japán nyelven szerettem volna tovább tanulni, a maradékelv alapján a koreai és a vietnami közül választhattam. A vietnami mellett maradtam, de megtanultam khmerül és laó nyelven is.” Moszkvában két vietnami szobatársat kapott, a második év végére folyékonyan beszélte a nyelvüket. Az egyetemet könnyedén végezte, a tavasz végére mindig letette a vizsgáit, ezért nyaranta a Magyarországra látogató indokínai és távol-keleti küldöttségeknek tolmácsolt. Személyre szabott elitképzésben részesült, hiszen az indokínai részlegen öt diákra jutott négy-öt professzor.

1973-ban járt először féléves nyelvi gyakorlaton Vietnamban, és a helyi egyetemen „egyszemélyes osztályként” ismerkedett tovább a vietnami nyelvvel, irodalommal, történelemmel és művészettörténettel. Közben már hívták tolmácsolni a magyar nagykövetnek és a konzulnak, így tanúja lehetett az ország nagy történelmi fordulatainak. „Megéltem a kínai határháborút, a kambodzsai vörös khmerek hatalomra jutását, láttam Pol Pot rendszerének pusztító hatását, amikor százezrek-milliók pusztultak el kényszermunkában, koncentrációs és haláltáborokban. ”

Nézegesse a leggazdagabb magyar kincseit!

Ezekben az időkben a tehetősebb emberek elmenekültek Vietnamból és Kambodzsából. Mivel a nyolcszázezres kivándorló tömeg nem tudott mindent magával vinni, értékeik jó része kereskedőkhöz került, de a szegénységbe jutott családok is a vagyontárgyaik eladásából fedezték mindennapi kiadásaikat. Zelnik István ezt az időszakot tekinti gyűjtői működése hőskorának, hiszen ekkor jó áron jutott hozzá fantasztikus darabokhoz.

Az egyetem elvégzése után  Vietnamba helyezték, 1975-től kezdő diplomataként öt éven át ő kísért minden magyarországi delegációt, így ismerte meg a helyi vezetőket, aminek később nagy hasznát vette.

Közben szenvedélyesen gyűjtött. Sokszor kinevették, amiért diplomatafizetését szakkönyvekre, műkincsekre költötte, míg mások használati és elektronikai cikkekbe fektették vagy felélték a pénzüket.

Egy súlyos betegség, a lázas vérzékenység közbeszólt. „Tízforintos nagyságú vörös kiütések lepik el az ember testét, amelyek megtelnek vérrel, és kifakadnak. Az állandó magas láztól és a kiütésektől néhány nap alatt tizenöt kilót fogytam, hiába voltam sportos alkat.” Kilenc hónapig volt betegállományban, de a szervezete megküzdött a kórral, ám a térséget el kellett hagynia. Mint szocialista országból származó küldöttnek, nem okozott gondot, hogy műkincseit Európába hozza. Zelnik Istvánt Nyugat-Európába helyezték belga referensnek. Európai integrációs ügyekkel foglalkozott, és megtanult hollandul. A rendszerváltás után felkérték, hogy állítsa fel és vezesse Magyarország Európa tanácsi misszióját Strasbourgban.

Ezt követően, a külügyet elhagyva tanácsadói céget hozott létre. Ebből egy cégcsoport nőtt ki, amely részt vett többek között a magyar mezőgazdasági és élelmiszer-ipari cégek uniós stratégiájának kidolgozásában.

Gyűjteménye ettől az időszaktól teljesedett ki. „Nyugat-Európában tíz éve zajlik a folyamat: az egykor Délkelet-Ázsiában dolgozó francia, német, holland, belga és amerikai nagyszülők leszármazottai kész gyűjteményektől válnak meg alacsony áron, mert nem kötődnek hozzájuk érzelmileg.” Zelnik István szerint a világraszóló gyűjtemény létrehozásához szükség volt rá, hogy a nagy történelmi lehetőségeket felismerje.

Vietnámi maszk

Természetesen most is ad, vesz, cserél; tizennégy éves kora óta ez állandó folyamat. Nemrég ötven khmer bronzszoborért kapott egy X. századi tyám aranykoronát és diadémet, amely drágakövekkel van díszítve – ennek értéke szinte felbecsülhetetlen.

Állítása szerint mindenhol lehet valami értékeset, egyedit találni: egy marokkói bazárban tyám ezüsttárgyakra bukkant, Mauritius szigetén pedig olyan, hajóroncsból származó porcelánfigurákra akadt, amelyekről két évtized múltán derült ki, hogy egy kínai porcelánszállító dzsunkáról származtak.

Az ösztön, a tapasztalat és persze a merészség is jól jött, amikor az Ardennek egyik belga kisvárosában, Cineyben egy kereskedő bronz- és fémtárgyai közül a fia először egy kis ezüst pénztartót emelt ki, amelyről kiderült, hogy egy Fabergé ezüst kopejkatartó volt. Zelnik István egy sárgaréz színű istenszobrot vett meg, melyről a kereskedő is sejtette, hogy sokat érhet, így 35 ezer forintnyi belga frankért adta oda. Erről kiderült, hogy XII– XIV. századi jávai arany istenszobor, amelyből a világon csupán négy található a nagy múzeumokban, és nemzetközi kereskedelmi ára félmillió dollár.

Hároméves feltárásba is belefogott az egykori diplomata. A X. századi khmer birodalom fővárosának, Koh Kernek a feltérképeztetését indította el. A kambodzsai kormánnyal aláírt szerződés értelmében kulturális, archeológiai, építészeti és környezetvédelmi felmérést végeznek a még kilencven százalékban dzsungel borította nyolcvan négyzetkilométeres területen. Úgy véli, hogy a kutatómunka megteremti az alapját annak, hogy az UNESCO a világörökség részévé nyilvánítsa a területet.

Ott – reményei szerint – a kormány új típusú, a turizmusból eredő környezeti hatásokat is szem előtt tartó világörökségi helyszínt alakít ki, hogy megvédjék a felbecsülhetetlen értékű, hatvan-nyolcvan templomból álló egykori főváros maradványait.

Budapesten mutatja be a 16 ezer darabos gyűjtemény legjavát, amelynek négy csoportja világszenzáció

Zelnik István négy évvel ezelőtt döntött úgy, hogy teljes tudományossággal felbecsülteti 16 ezer darabos gyűjteményét, amelyből kétezer arany- és ezüsttárgy. Ekkor derült ki, hogy műkincsei közül 100-150 darab egyedülálló, azaz nem ismernek belőle második példányt, így felbecsülhetetlen értékű. A teljes gyűjtemény piaci ára 1,5 milliárd dollárra tehető. Ekkor szembesült azzal, hogy milyen óriási vagyonnal rendelkezik. Tárgyairól egy teljes szakmai ismertetést is közread húsz kötetben. A gyűjtemény legjavát 2011szeptemberében  múzeumi keretek között mutatja be Budapesten.

A kiállításra szánt tárgyak négy csoportja világszenzáció: a tyám arany- és ezüstkincsek, a khmer birodalom kincsei, a délkelet-ázsiai magas fennsíkok letűnt királyságainak aranykincse, illetve egy ázsiai aranymaszk- és aranyszobor-gyűjtemény. 

Az Andrássy úton nyíló Délkelet-ázsiai Aranymúzeum mellett Zelnik István egy ehhez kapcsolódó könyvtárat és önálló kutatóközpontot is szeretne létrehozni. Ezenkívül tehetséges fiatal magyar hallgatóknak ösztöndíjat alapít, amelyet később nemzetközi szintre kíván emelni. Úgy gondolja, hogy a magánmúzeum milliárdos bevételt hoz majd, amelyből jutni fog a magyar kortárs művészet és kultúra mecenatúrájára is.

Tímár András

***

 

"Gimnazistaként kezdtem gyűjteni" - interjú a milliárdos múzeumalapítóval, Zelnik Istvánnal

Az ország huszadik leggazdagabb embere két éve szeretne Budapesten múzeumot nyitni közel 300 milliárd forint értékűre becsült, Délkelet-Ázsiából származó aranygyűjteményének. A múzeum többszöri halasztás után 2011.szeptember 17-én nyílt meg, az illetékes minisztérium működési engedélyével. Zelnik István azt mondja, szeretné megújítani a múzeumi szakmát. és. A műkincsek tulajdonosát, aki mindig legálisan vásárolt arról is kérdeztük, nyomasztja-e őt a vagyona, milyen volt a vietnami háború, és hogyan vélekedik a műkincsgyűjtés erkölcsi kérdéseiről.

Zelnik István műkincsgyűjteményét másfél milliárd dollárra becsülték. Az új  múzeumban a gyűjteménynek csak egy része látható.

A múzeumban kiállított több mint 1000 tárgyon kívül négy vagy öt gyűjteményrészre alapozva nemzetközi vándorkiállításokat kívánunk szervezni mondja Zelnik István. Jövő tavasszal indulna útjára az első, az 1723 és 1735 között elsüllyedt Ca Mau hajóroncsról származó porcelánegyüttest bemutató tárlat, amelyet minden valószínűség szerint a Hanoi Történeti Múzeummal közösen rendezünk meg. A nemzetközi együttműködésre való törekvést jelzi, hogy a múzeumnak két főigazgatója is jelen lesz a megnyitón. A hivatalos, államilag elismert múzeumi keret megsokszorozza a lehetőségeinket.

- A belépőjegyek ára, illetve a magyarnál hamarabb elkészült részletes angol nyelvű honlap azt jelzik, hogy a múzeum inkább a külföldieket célozza meg. 

- Deklarált célom, hogy ez a múzeum egy gazdag, profitot termelő múzeum legyen, amelynek a bevételéből kulturális mecenatúrát lehet folytatni.

-Tehát az Ön szemében ez egy kulturális beruházás?

- Részben igen, természetesen. Az az üzleti terv, amelyet elkészítettünk - és amely valóban nem a magyar látogatókra alapozza a bevételeket -, lehetővé teszi, hogy különösebb nehézség nélkül világszínvonalon tudjuk működtetni és karbantartani a múzeumot. Ha az idelátogató külföldi turistáknak két és fél százalékát be tudjuk hozni, ez a múzeum pénzügyileg sikeres lesz. Természetesen sok magyar látogatót is szeretnénk látni a termeinkben. Úgy számoltunk, honfitársaink közül mintegy egymillióan fogják meglátogatni a múzeumot a következő egy évben.

Negyvenöt év alatt 50-60 ezer műkincs, ebből ezer látható a múzeumban

- Hogyan alakult ki a gyűjtőszenvedélye?

- Első vagy másodikos gimnazista voltam, amikor már elkezdtem ázsiai tárgyakat gyűjteni. Mentoromnak, Sövény Aladárnak köszönhetem, hogy megismerkedtem az ázsiai kultúrával.

- Miből finanszírozta az első tárgyakat ?

- Előfordult, hogy a nyári szünetben pincérként dolgoztam a Balaton mellett, hiszen Zamárdiban élt a család. Ott természetes volt, hogy nyáron a testvéreimmel együtt néhány hetet dolgoztam. Ezenkívül minden hónapban kaptam zsebpénzt - ebből vásároltam az első tárgyakat a BÁV-nál.

-1973-ban, a vietnami háború vége felé került ki Hanoiba kezdő diplomataként. Milyennek látta akkor Vietnamot?

- Amikor 1973-ban először kint voltam Észak-Vietnamban, még csak a hanoi állami egyetemen töltöttem el hat hónapot ösztöndíjasként, majd miután megvédtem a diplomámat, csak akkor helyeztek ki a magyar nagykövetségre Hanoiba. Nyelvtudásom miatt Dél-Vietnamba is rendszeresen küldtek, illetve Kambodzsába, Laoszba. Magyarország is tagja volt a nemzetközi ellenőrzés-felügyelő bizottságnak, amikor még a két országrész nem egyesült. A vietnami háború lezárulása után is pár évig a bizottság még a helyszínen volt, felügyelői feladatot látott el.

Bizonyos részek nagyon lepusztultak voltak. Amikor az amerikaiak bombáztak, a vietnamiak úgy védekeztek, hogy a teherautókról lepakolták a gépeket, és úgy mentek tovább. Emlékszem, hogy Hanoiból, a fővárosból mentünk Haiphong kikötővárosába, és az út két széle ezekkel az óriásládákkal volt telerakva. Ez elég markáns élményem volt. Az is megmaradt, hogy többször lebombázták az egyetlen hidat, amely Hanoiban a Vörös-folyót átszelte. Ez a híd kötötte össze a várost a nemzetközi repülőterével, és hat-nyolc óráig tartott, amíg átjutottunk a másik partra, mert vagy pontonhídon mentünk, vagy meg kellett várni a híd kijavítását.

-Mesélte korábbi interjúkban, hogy a gyűjteményét ebben az időszakban azzal alapozta meg, hogy a menekülő arisztokraták tárgyait vásárolta meg. Hogyan zajlottak ezek a vásárlások?

- Azok az arisztokrata vagy gazdag családok, amelyek úgy döntöttek, hogy elhagyják Vietnam földjét vagy Kambodzsát, javaik egy részét nem vitték magukkal, hanem megpróbálták pénzzé tenni. Felajánlották megvételre a helyi kereskedőknek, akik természetesen kaptak az alkalmon. Így elég nagy mennyiségű műtárgy került erre a viszonylag korlátozott piacra, melyeket az ott élő külföldiek megpróbáltak megvásárolni. Én is azok közé tartoztam, akik keresték a lehetőséget a vásárlásra. Ismertem egy mandarin családot, tőlük lehetőségem nyílt közvetlenül vásárolni. De ez kivétel volt, általában én is, akárcsak annak idején minden külföldi, kereskedőktől vásároltam. Teljes diplomatafizetésemet műtárgyakra fordítottam. És ezeket a tárgyakat az ötéves kiküldetés után vámmentesen tudtam behozni Magyarországra. Privilegizált rendszer a diplomatáké: a diplomaták mindenütt a világon vámmentesen hozhatnak be tárgyakat most is.

- Szerencsétlenségként élte meg, amikor egy betegség miatt el kellett hagynia Vietnamot és Brüsszelben folytatnia a diplomatapályát?

- Kambodzsában kaptam el a lázas vérzékenység nevű betegséget 1979-ben. Nehezen éltem meg, már csak azért is, mert sokáig bizonytalan volt, hogy az egészségi állapotom hogyan alakul. Egy orosz barátom ebben a betegségben ott a helyszínen meghalt. Ez egy nagyon heveny, gyors lefolyású, magas lázzal járó betegség, amelyet a szúnyogok terjesztenek. Egy NDK-s barátomat úgy tudták megmenteni, hogy pont amikor megbetegedett, egy segélyszállítmányt szállító repülőgép visszavitte Berlinbe. Én viszont nem kerültem orvoshoz, csak a szervezetemnek köszönhetem, hogy túléltem a betegséget. Kilenc hónapig betegeskedtem.

- A nyolcvanas éveket végig Brüsszelben töltötte?

- Öt évet töltöttem Brüsszelben, az európai integrációval foglalkoztam. Aztán a Külügyminisztériumban voltam az akkori államtitkár tanácsadója, vezettem az integrációs főosztályt. Illetve az a megtiszteltetés ért, hogy titkos előkészítő megbeszéléseket folytathattam Magyarország jövőbeni csatlakozásáról.

- Életének melyik időszakában tett szert a legtöbb tárgyra?

- Az elmúlt húsz év a meghatározó. A legjelentősebb darabok a francia Indokínában, a gyarmati adminisztrációban dolgozó családok leszármazottaitól kerültek hozzám, már Nyugat-Európában.

- Jellemzően kereskedőktől vásárolja a tárgyakat, vagy aukciókon?

- Főként családoktól, de előfordul, hogy kereskedőktől és aukciókon is.

- Mi az, ami a leginkább motiválja a gyűjtésben?

- Az ismeretlen kultúrák lenyűgöző gazdagsága, sokszínűsége, és az a vágy, hogy hozzájáruljunk ahhoz, hogy a világnak ezt a fantasztikusan gazdag kultúráját elhozzuk Európába.

- Voltak olyan tervei is, hogy külföldön alapítja meg a múzeumát. Mely országok jöttek számításba?

- Svájc, Belgium, Franciaország merült fel, ahonnan konkrét ajánlatokat kaptam. De végül magyar emberként úgy gondoltam, ennek a múzeumnak Budapesten van a helye. Tartozom ennyivel Magyarországnak, hiszen nélküle nem lettem volna az, aki vagyok, és nem születhetett volna meg ez a gyűjtemény.

- Szokta nyomasztani az egyes tárgyak értéke? Például ránéz egy tőrre, és eszébe jut, hogy az árából meg lehetne építeni egy hajléktalanszállót?

- Nem. Sohasem a tárgyak pénzügyi értéke motivált. Csak az elmúlt időszakban szembesültem azzal, hogy a gyűjtemény az eszmein kívül milyen anyagi értékkel bír. Nálam sohasem az volt a szempont, hogy vagyont gyűjtsek a tárgyakkal, vagy hogy én ebből feltétlenül pénzt csináljak.

- A száz évvel ezelőtt Vietnamból kijutott tárgyaknak van dokumentációjuk?

- Valamelyiknek van, valamelyiknek nincs.

- Zavarja az, hogy a múzeumáról szóló cikkek alatt a fórumozók azon vitatkoznak, hogy Ön nemzeti hős-e, aki növeli az ország kulturális tekintélyét, vagy pénzhajhász, aki morálisan megkérdőjelezhetően vásárolta meg bajba jutott emberek vagyonát?

- Ez a múzeum magáért beszél: Budapest, Magyarország és Európa Délkelet-Ázsia vonatkozásában ilyet még nem látott.

Dömötör Ági

 


Szerző: admin