A várpalotai események 1956-ban
2011. augusztus 31. 19:42
"1989-ben jött a várva-várt fordulat, hogy hazánk kiszabadult a szovjet halálos szorításából. Mi, 56-os veteránok, azt hittük, hogy álmodunk. Akik nem hittek az isteni csodában, most tapasztalhatták, hogy igenis vannak csodák! Merthogy a szovjet önként feladta közép-európai, előretolt állásait, csakis isteni csodának lehet nevezni! Nem tudom elképzelni, hogy milyen érzés volt otthon megérni ezt az isteni diadalt. Mi, a száműzöttek, újjászületünk. Új erők szabadultak fel bennünk. Szerettünk volna hazarohanni, megölelni a szülőföldet, a testvéreket, a bajtársakat, a drága magyar földet, amelyet kénytelenek voltunk otthagyni 1956 szörnyű napjaiban."

Újból Magyarországon

Annak is eljött az ideje. 1990 szeptemberében léptem ismét magyar földre, 34 év után...csodálatos érzés volt! Angol feleségemmel, gépkocsival mentünk...ragyogó idő volt. MIlyen felemelő és szép volt megcsókolni Budapestet, a testvéreket, a rokonokat, a bajtársakat! Annak is huszonegy éve már. Most pedig visszamegyünk Várpalotára az Úr 1956-ik esztendejébe.

Népfelkelés Várpalotán 1956-ban

Első rész

1956. október 24-én, szerdára virradóra elszabadult a pokol. Úgy öt óra lehetett. Hajmáskérről, ahol a szovjet egyik legnagyobb magyarországi páncélos bázisa volt, mintegy két hadosztályt kitevő páncélos egység vonult át Várpalotán Budapest felé. Reszketve a hidegtől és a félelemtől néztük, de ökölbe szorított kezekkel, ezeket a szörnyetegeket átdübörögtetni a városon.

Az elmúlt napok eseményei, a váltakozó rádió- és más hírek alaposan megviselték az embereket. Ahogy az utolsó páncélos is eltűnt a reggeli szürkületben, én is visszahúzódtam a meleg takaró alá. A Mészáros Lázár utcában laktam albérletben, közel a Biróczki kocsmához. Váczi Miska rázott ki az ágyból.. "Ébredj! Pesten kitört a Forradalom!" Kirohantunk az utcára. A kis város sziporkázott az októberi napsütésben. Kilenc óra felé járhatott az idő, de az utcák majdnemhogy néptelenek voltak. Rendőrcsoportok cirkáltak és az emberek behúzódtak a vizsla tekintetek elől.

Tegnap, azaz október 23-án este, mára virradóra, fordítottuk " magyarra" a rádió közléseit, a budapesti ifjúság megrohanta a Rádió épületét a Bródy Sándor utcában. Más szóval, Budapesten kitört a forradalom. A kormány az ország területén állomásozó szovjet csapatokhoz fordult segítségért!

Dél körül teljes bizonytalanság lett úrrá a városon. Sután, telve vegyes érzelmekkel, ereszkedett le a bányába a délutáni műzsak. Senki sem sietett. Lenn, a tránák mélyén összesúgtak az emberek. A tíz órai váltásnál verekedtünk a kasoknál az elsőbbségért. Most nagyon-nagyon fontos volt sietni, felszínre kerülni! Még mindig áll a harc, értesültünk a rádióból.

Másnap reggel, október 25-én, csütörtökön, már hömpölygött a tömeg az utcákon. Az emberek csoportba verődve tárgyalták a fejleményeket. A rádió közleményei tele voltak ellentmondásokkal. Érezni lehetett, hogy sokkal komolyabb dolgok folynak Pesten, mint képzeltük. Hiába bömbölt a rádió.

A felhívásnak, hogy mindenki maradjon a helyén és kerülje a csoportosulást, senki sem tett eleget. Sőt, az emberek magatartása egyre fenyegetőbb lett. Mérhetetlen feszültség volt a levegőben. Mindenki érezte, hogy előbb-utóbb itt Várpalotán is robbanás lesz... csak szikra kell hozzá!

Visszatekintve már tudjuk, hogy Budapesten a felkelés, majd szabadságharc spontán tört ki! Vidéken viszont, így Várpalotán is, többé-kevésbé szervezett akció volt. Itt három napra volt szükségünk ahhoz, hogy lemérhessük a fővárosban uralkodó helyzet komolyságát. Tudtuk és éreztük, hogy a pesti felkelés és harc az orosz megszállókkal és az ÁVÓ-val csak akkor lehet sikeres, ha az ország népe a legrövidebb időn belül csatlakozik a megmozduláshoz.

Felelőtlenség és súlyos hiba lett volna, mondjuk már 24-én elkezdeni valamit, mert nem lehetett előre látni, hogy Budapest népe és a pesti srácok röpke pár nap alatt szétverik az ÁVÓ-t és megtépázzák a Pestre behívott orosz csapatokat.

Ebben az időben Várpalotán mintegy 40 volt politikai elitélt dolgozott a bányákban. 1956 nyarán helyeztek bennünket szabadlábra. A rendszer már képtelen volt ellenállni a nyomásnak, amely a XX. szovjet  pártkongresszus óta belülről kezdte lazítani a világkommunizmus eresztékeit.

Szabadulásunk után, a várpalotai rabtáborból sokan visszajöttünk Várpalotára bányamunkára, hogy elkerüljük a munkaszolgálatos behívót. Többnyire fiatalemberek voltunk. Ilyetén kerültem én is vissza Várpalotára augusztus elején. Július 19-én szabadultam. Csak pár napot töltöttem szüleimmel és hozzátartozóimmal.. A kényszermunkatábort július végéig teljesen felszámolták. A rabok helyét munkaszolgálatosokkal töltötték fel. A volt rabokon kívül számosan éltek mások is Várpalotán mint bányamunkások, akiket a rendszer "osztályidegennek" nyilvánított A további üldözés elől vagy azt kikerülendő, bányamunkára jelentkeztek.

A magyar bányász sem tekintette a rendszert sajátjának. Utálta a hajszát. A rablóbányászatot pedig, amit rákényszerítettek, mélységesen elítélte! Csak a kisebbség, amely országszerte a rendszert képviselte, őrködött a párt hatalmán: a városi párttitkár, a tanácselnök, a tröszt megbízottai és az ÁVÓ emberei.

Október 25-én, csütörtökön, a tömeghangulat az elkeseredésig fajult. Az, hogy Nagy Imre lett a miniszterelnök, hogy visszahozták Kádárt és Tildyt, senkit sem elégített ki. Ezek a személycserék a hatalom berkeiben fogamzottak meg. A népnek semmi köze nem volt a jelölésekhez, csupán azt érezte, hogy ezek a módosítások az ő megnyugtatására vagy leszerelésére lettek foganatosítva.

És Pesten tovább folyt a harc. Az orosz tankok lőtték, irtották a magyart! Igen! Mi többet akartunk! Először is: az orosz menjen ki, s a többit majd elintézi a magyar nép! Hogy mennyire kedvelte Magyarország népe a rendszert, most kezdett csak megmutatkozni igazán! Mindenkinek az arcába kergette a vért, hogy Gerő Ernő behívta a szovjet csapatokat a felkelés leverésére.

Október 26-án, péteken délelőtt szájról-szájra járt a hír, hogy a délutáni műszak már nem megy le a tárnákba. Hogy ki vagy kik szervezték meg a sztrájkot, nem lehetett tudni. Egyszerűen nem mentünk le a bányába. A sztrájk, ma már látom, önmagától szerveződött. A bányászok ösztönösen megérezték, hogy a sztrájk az egyetlen fegyver, mellyel szolidaritásukat kifejezhetik Budapest iránt.

Tizenegy óra körül Váczi Miskával elmentünk Biróczkihoz, majd onnan Szentesihez. Mindkét ivó tömve volt emberekkel. Azt suttogták, hogy délután tüntetés lesz a város főterén.

A hír futótűzként terjedt és délután két óra tájban mintegy háromezer ember talált egymásra a tüntetésen. Harasta Gyula kezdeményezésére a Petőfi Szállóból kiadták a vörös zászlókat, valamint Rákosi és Sztálin képeit. A Széntröszt épülete előtt felolvasta követeléseit. Az ott szerzett Nemzeti Zászlóval a tömeg visszakanyarodott a főtérre. Harasta Gyula elszavalta a Talpra magyart, miután valaki elkezdte énekelni a Himnuszt! Azokban a pillanatokban, ahogyan felcsendültek Nemzeti Imádságunk akkordjai, minden más zaj elcsitult! Fenséges pillanatok voltak.

Második rész

Nem lehetett ott közülünk senki olyan, akiben ne lobbant volna lángra magyarsága, hazaszeretete. A tüntetők kórusban üvöltötték: "Ki az oroszokkal!Muszkák menjenek haza!Le a kommunistákkal! Szabad és független Magyarországot akarunk! Harasta Gyula felolvasta több pontból álló követeléseinket. Még a délelőtt folyamán megfogalmaztam egy beszédet, amelyet szükségtelen lett volna felolvasnom. Harasta beszélt helyettem is. Traktor vágtatott át a tüntetőkön. Drótkötelet erősítettek a szovjet emlékmű talpazatára és ledöntötték a szobrot a tüntetők végtelen örömére.

Mérhetetlen volt  a lelkesedés. Sem a rendőrség, sem a katonaság nem avatkozott az eseményekbe, amely újabb lendületet adott a tüntetőknek. Megrohantuk a szemközti oldalon fekvő Városi Tanács épületét. A szobákat díszitő vörös tapétákat, Lenin, Sztálin, Marx, Engels, Rákosi képeit pozdorjává zúztuk.

Az egyik helyságben egy alhadnagyot és két közkatonát találtunk. Nekik kellett volna megvédeni a Tanácsházát a tüntetők haragjától. Valaki berohant a szobába ama borzasztó hírrel, hogy a Pártbizottság előtt fegyveres kommunisták, élükön Szekeres alezredes politikai tiszttel, gátat vetettek a tüntetőknek. Lefegyvereztük a katonákat. Lerohantunk az utcára. A Pártbizottsághoz érvén éppen tanui lettünk Szekeres alezredes gaztettének. Pisztolyt rántott és a karján megsebesített egy szerencsétlen, l6 év körüli fiút. A tüntetők, pillanatnyi  habozás után, felocsúdva a nyilvánvaló meglepetésből  leteperték Szekerest. Stréer Ferinek jutott osztályrészül Szekeres megbüntetése. Jól megverte, de úgy, hogy a kótházban kötött ki! Szerencséje volt, hogy nem verték agyon.

Behatoltunk a Pártházba. Az egyik helységben egy arzenálra találtunk. Mintegy húsz puska és lőszer jutott birtokunkba. Ezeket a fegyvereket a pártitkárnak kellett volna kiosztania a város kommunistáinak. Akkor derült ki, hogy még a kommunisták sem voltak hajlandók fegyvert fogni rendszerük megvédése érdekében!

A húsz puskát szétosztottuk, természetesen az önként jelentkezőknek. A helyi bányatechnikum 18-19 éves hallgatói közül mintegy tízen ragadtak fegyvert. A tüntető tömeget most már nem lehetett lecsillapítani. Csak fegyverrel, vérontással lehetett volna megfékezni, ha egyáltalán lehetett volna, a patriotizmusnak ezt a csodálatos megnyilvánulását!

Utat törtünk a tömegben. A pártépülettel szemben felkapaszkodtam egy éppen lebontás alatt álló ház csonka falára. Rövid beszédet mondtam.Várpalota népe! Végre elérkezett a várva várt pillanat, amelyben mi, a történelem folyamán oly gyakran vérző nemzetünk, saját kezünkbe vesszük sorsunk irányítását. Magyarország szabadságáért fogtunk fegyvert. Fogadjuk, hogy a fegyvert addig le nem tesszük, amíg e drága hazában egyetlen orosz katona is tartózkodik. Önmagunkért, idegen segítség nélkül harcolunk, teljes szolidaritásban budapesti testvéreinkkel! Éljen hát a magyar szabadság!"

Pátosszal elmondott szavaim nyomán a kis fegyveres csoport, mint vezetőre tekintet rám. Így alakult meg a helyi,leendő Nemzetőrség csírája. Tanács tanácsot követett. Mindenkinek volt valami javaslata. Úgy látszott, hogy a nép dühe megfékezhetetelen!

Ki nem hitt e nagyszerű percekben a forradalom győzelmében!?

Elhatároztuk, hogy lefegyverezzük a rendőrséget és átvesszük a nép nevében a hatalmatt! Hányszor és hányszor hivatkoztak a népre a mai napig világszerte mindazok, akik a nép nevében nyomták el és gyilkolták a népet! Ilyen volt az a rendszer, amely ellen, soha nem tapasztalt méretekben és kiterjedésbe, felkelt a magyar nép akkor, 1956 októberében!

A rendőrség bezárkózott az épületbe. Csak egy magányos, fegyvertelen őr ácsorgott a bejáratban. Szétosztottam a csoportot. Tízen az épülerttel szemben foglaltunk tüzelőállást. Öt-öt fiú pedig jobbról és balról átkarolta az épületet.

Ekkor kisétált Bőhm József rendőr kapitány. Harmincöt év körüli, magas férfi volt, tiszta tekintettel. Egymás szemébe néztünk keményen. Állta tekintetemet, de látszott rajta a félelem. Valószínű, hogy hasonló benoyműása volt rólam.

Százados úr! - szóltam. A nép kívánsága, hogy a rendőrség fegyvereit átvegyük. E perctől kezdve Várpalotán a nép az úr és önmaga kivánja a hatalmat gyakorolni. A forradalom nevében felszólítom, hogy a vérontás elkerülése érdekében ne tegyen ellenvetést!

Össze-vissza mintegy 20-an voltunk fegyveresek és úgy 300-400 fő volt a csoportunkban a Rendőrség előtt. Bőhm beláthatta, hogy nem tréfálunk és bennünket komolyan kell venni. Azt javasolta, hogy  válasszunk egy 5 tagú küldöttséget, megtárgyalni és döntést hozni a továbbiakról. Lucza Károllyal és még másik három bajtárssal bementünk a rendőrség épületébe. Bőhm megmutatta az üres cellákat, ugyanis az a hír járta, hogy a rendőrség több fiatal tüntetőt letartóztatott. A fegyverek átadását minden áron igyekezett elkerülni Bőhm százados. Egy újabb küldöttséggel, melynek tagja volt Wéber Mihály is, ráhagytuk, hogy döntsön: fegyveres harc a fegyverekért, avagy további huza-vona nélkül kiadja a fegyvereket!

Az utóbbi megoldást választotta. Jelenlétünkben felhívta telefonon a veszprémi főosztályt. Onnan azt az utasítást kapta, hogy adja ki a fegyvereket!

Bőhm józsef rendőr százados ekkor kijelentette, hogy csatlakozik állományával a felkeléshez. Őszinteségét nem vontam kétségbe, kezet fogtunk. A tüntetők is megéljenezték lelkesen Bőhm századost és rendőreit!

10 puskát és három géppisutolyt kaptunk a rendőrségtől. Nem tudtam kiosztani azokat, mert pillanatok alatt elkapkodták a fegyvereket. Megegyeztünk, hogy a rend fenntartása érdkében, az immár átállt rendőrséggel közös járőrökkel fogjuk megoldani Várpalota biztonságát.Ez a megegyezés működött egészen november 5-ig, amikor már az oroszok lettek az urak Várpalotán.

Ezek az események lezajlottak október 26-án délután fél négy és fél öt között. A Budapest-Grác országút átszeli Várpalotát. Jön  Veszprémből, Hajmáskéren át Pérfürdőő, majd tovább kígyózik Inotán át Székesfehérvár és a főváros felé.

Várható volt, hogy az orosz avagy szovjet katonai alakulatok bármikor használhatják ezt a műutat Hajmáskérre vagy Hajmáskérről Budapestre vagy Székesfehérvárra!

Mégis nagy meglepetés volt, amikor Hajmáskér irányába két orosz tehergépkocsi nagysebességgel, tele gyalogosokkal, átrobogott a meglepett tüntetőkön. Az oroszok tüzet nyitottak. Többen megsebesültek, de halálos áldozat nem volt.

Mire felocsúdtunk a meglepetésből, a teherautók már messze jártak! A rendőrséggel szemben, az út másik oldalán lévő fatelepről rögtönöztünk barikádokat. Mindenre elszántan , csőre töltött fegyverekkel elfoglaltuk állásainkat. Nagy szerencsénkre nem jött több gépkocsi. Az emberek össze-vissza, egymás hegyén - hátán tolongtak az úton. Ezek a percek nem voltak alkalmasak eredményes tűzharcra, de arra igen, hogy sokan, de sokan meghaljanak!

Összeszedtük a sebesülteket és beszállítottuk őket a kórházba. Este hat óra felé kezdett ritkulni a tömeg. Tulajdonképpen ez az orosz támadás adta meg a lendületet a felkelés folytatásához. Olaj volt a tűzre. Akik mindeddig haboztak, most csatlakoztak a felkeléshez!

A következő szovjet csapatmozdulatot Hajmáskér felől vártuk. A barikádokat úgy raktuk össze a telepen talált faanyagokból, hogy bármiféle járművel is jönnek, kénytelenek legyenek lelassítani. Állásokat hoztunk létre az út mindkét oldalán. Fegyvereseink fegyelmezetten, de mindenre elszántan rendezték soraikat. Nem volt szükség parancsot adni. Tudtuk és éreztük, hogy minden pillanatban jöhet egy újabb szovjet egység! A kocka el volt vetve. Lelkesedésünkben nem is gondoltunk arra, hogy az oroszok páncélosokkal is jöhetnek. Azokkal pedig reménytelen lett volna felvenni a harcot!

Egyetlen szovjet páncélos szét tudta volna lőni harccsoportunkat. Kézifegyvereink elégtelennek bizonyultak volna egyetlen páncélost is kilőni. Idegeink pattanásig feszültek...kénytelen voltam mindenkinek a tudomására hozni, hogy aki meggondolja magát és nem akar harcolni, most menjen haza, mert mi harcolni fogunk. Budapesti bajtásainkhoz felzárkózva, azok megsegítése érdekében.

A szovjet hajmáskéri parancsnokság, ma már ismeretes, nem tudta, hogy milyen erők állnak útjában Várpalotán. Csak később, napok múltán kaptak erre vonatkozó híreket Újvári Sándor ezredes elvtársuktól!

Amíg ezek az események lejátszódtak a városnak ezen a részén, egy másik csoport, Szabó Sándor vezetésével, a Beszálló Aknához sietett. Ugyanis tudomásukra jutott, hogy a helyőrség  nemcsak a Pártbizottság épületét fegyverezte fel, hanem a Beszálló Aknákhoz is küldött fegyvereket. Ezeket a fegyvereket a helyi kommunistáknak szánták. Nekik kellett volna megvédeni a proletárok hatalmát Várpalotán. Mondani sem kell, hogy sem Várpalotán, de sehol máshol az egész országban az MDP tagjai, a kommunisták nem fogtak fegyvert rendszerüket megvédeni!

Egy másik csoport, Bagyula Gyula és a Bozsó testvérek vezetésével a Laktanya elé  vonult. A csoport úgy 20-30 főböl állott. Fegyvereket követeltek maguknak és felszólították Újvári Sándor ezredest, hogy katonáival csastlakozzon a felkeléshez! Újvári ezredes elutasította követeléseiket  és kijelentette: ha nem vonulnak el, közéjük lövet!

Ezek az adatok Mészáros Gyula 1992-ben írt jegyzeteiből származnak. Mindezek hitelességét én csak megerősítem. Valóban így történt!

Időközben Hajmáskér felől egy újabb "hadoszlop" közeledett a Rendőrség és az Akna csárda felé. Ez az oszlop három gépkocsiból állt. Már sötét volt, országúti lámpáik félelmetesen villogtak. Nem lehetett tudni, hogy milyen járművek voltak, ameddig a közelbe nem értek. De tüzet nyitottak járőreinkre, akik Pétfürdő felé portyáztak, pár száz méterre állásainktól. Bali Pista bajtásunk, a karján lőtt sebbel vált harcképtelenné.

 

 


ez az oldal feltöltés alatt áll - a szerk.


Szerző: admin